Az amerikai hegemónia gyorsuló összeomlása
Az Egyesült Államok globális dominanciája, amely több mint nyolc évtizeden keresztül stabil alapokat adott a nemzetközi kapcsolatoknak, komoly válság elé néz. A Hormuzi-szoros körüli feszültségek rávilágítanak, hogy az USA számára a legnagyobb kihívás nem más, mint a folytonos szövetségi rendszereinek széttöredezése, amely a második világháború óta biztosította a nemzetvezető szerepét. Kína közelmúltbeli katonai erősödése és Oroszország agressziója egyre inkább mellékes tényezővé válik, amikor a világpolitika és gazdaság kulisszáiban a bizalmi válság egyre élesebbé válik.
Az Egyesült Államok szövetségi rendszere a történelem első globális biztonsági koalícióját teremtette meg, amely több mint ötven országot ölelt fel. Az amerikai vezetés alatt a tagállamok generációkon keresztül önként vállalták, hogy biztonságukat az USA irányította keretek között keresik. E korábbi kölcsönös bizalom azonban az utóbbi évek során drámai mértékben megrendült, különösen Donald Trump elnöksége alatt, amely során a szövetségesek költségeit teherként értékelte.
Példaként említhető, hogy 1991-ben az Egyesült Államok képes volt összegyűjteni egy többnemzetiségű haderőt, amely sikeresen elűzte az iraki csapatokat Kuvaitból. A szövetségesek, köztük NATO-tagállamok és arab államok, azonnal reagáltak, logisztikai támogatást és katonai erőt biztosítva. Ezzel szemben a közelmúltban, a Hormuzi-szoros körüli problémák kapcsán a Trump-kormányzat próbálta mozgósítani a hagyományos partnereit a globális kereskedelem kulcsszereplőinek védelmét ellátó haditengerészeti akcióra, ám a válaszok visszafogottak és sok esetben elutasítóak voltak.
Franciaország, Németország és a legtöbb arab partner megtagadta a részvételt, míg Nagy-Britannia a döntések egyeztetésével volt elfoglalva, de nem hozott előrehaladásra utaló nyilatkozatokat. A világ olaj- és LNG-kereskedelmének egy jelentős része, közel ötöd része a Hormuzi-szoroson halad át, így a szövetségesek érdekeit közvetlenül érinti a terület biztonságának megteremtése. Ezen eseménysorozat világosan mutatja, hogy az egykori erős szövetségek most egyre inkább vonakodnak az amerikai vezetés alatti közös katonai érdekek védelmétől.
A szövetségi rendszer megbomlása nem újkeletű jelenség, hiszen a NATO számos válságot túlélt már, kezdve az 1956-os szuezi konfliktustól az iraki háborúig. Most azonban a problémák nem csupán egy-egy szövetséges elutasításáról szólnak. Kulcsfontosságú partnerek, mint Franciaország és Olaszország, már közvetlen tárgyalásokat folytatnak Iránnal, nem csupán az energiaellátás biztosítása érdekében, hanem saját nemzeti érdekeik védelme érdekében is.
Miközben az olajárak drasztikusan emelkednek és az európai gazdaság előretörő problémák elé néz, ahelyett, hogy szolidaritásban közös válaszlépéseket indítanának, egyre inkább a különálló, önálló diplomáciát részesítik előnyben. Ez a magatartás pedig aláássa a kollektív biztonsági alapelveket, amelyre az Egyesült Államok dominanciája épült.
Az a forgatókönyv, amelyben az európai államok külön alkura lépnek Iránnal, noha még az elején jár, máris történelmi jelentőséggel bír. A biztonsági széttöredezés következményeként az Egyesült Államok hatalmának alapját érinti, és egyben a globális stabilitás is fenyegetetté válik. Ha az amerikai szövetségi rendszer megoszlásának folyamata folytatódik, az USA nem csupán egy porosz világ kihívásaival találja szembe magát, hanem egy olyan, korábban ismeretlen, globális realitással, ahol a hegemón szerepet már nem az Egyesült Államok tölti be.
Carla Norrlöf, a Torontói Egyetem politikatudomány professzora, a globális biztonsági rendszerek folyamatait és a nemzetközi kapcsolatok dinamikáit kutatja, e témában kiemelt fontosságú, hogy a folyamatosan alakuló világrendben a szövetségeken belüli kohézió jelentősége megmaradjon.
